A Mecsek legmagasabb csúcsát, a Zengőt, régóta titokzatos légkör övezi. Nemcsak természeti szépsége, hanem legendák által átszőtt történelme miatt is kiemelkedik a magyar tájak közül. A neve maga is sejtelmes: a helyiek úgy tartják, hogy szeles éjszakákon különös hangok hallatszanak a hegy tetejéről. Mintha a levegő vibrálna a régmúlt idők harcosainak ütemes dobverésétől, mintha a hegy maga zengene. Innen ered az elnevezése is, amely mintha a természet és történelem hangjait egyesítené.
Az egyik legismertebb monda szerint a Zengő csúcsán egykor egy erődítmény magasodott, melyet egy bátor vitéz építtetett a török hódítás idején. Ez a vár a védekezés szimbóluma lett, és sokáig tartotta magát, míg végül nyomtalanul eltűnt. Ma már csak néhány beomlott kő és a fűvel benőtt ösvény utal arra, hogy itt valaha emberi kéz alkotta épület állt. A környékbeliek szerint azonban a vár őrzője nem távozott: holdfényes éjszakákon a hegytetőn látható egy magányos alak, kardjára támaszkodva, tekintetét a völgyre szegezve. A legenda úgy tartja, hogy ez a vitéz nem nyughat, míg a földje biztonságban nem lesz, és minden egyes szélroham az ő sóhaja az elmúlt időkért.
Egy másik történet a hegy oldalában virágzó különleges növényhez, a leányharanghoz fűződik. A néphagyomány szerint egy fiatal lány könnyeiből fakadt az első virág, mikor szerelmét elvitte a háború, és soha nem tért vissza. A hegy tavasszal lilás-kékes árnyalatú virágmezővé válik, mintha a természet maga is gyászolná a veszteséget. Ezek a virágok egyszerre szimbolizálják a bánatot és az emlékezés szépségét.
A Zengő tehát nem csak egy magaslat a térképen, hanem egy emlékezet őrzője. Aki elmerül a hangjaiban, a ködjeiben és történeteiben, talán nem csupán egy hegyet lát, hanem egy kaput a múltba. Ha elég csendben állsz a csúcson, mikor a szél igazán feltámad – talán még a vitéz szavait is hallhatod. Vagy a leány suttogását, ahogy virágaival üzen a századok mélyéből.
Az egyik legsötétebb monda úgy tartja, hogy jóval régebben, amikor a Zengő lábánál még sűrű erdők és elhagyatott tisztások váltogatták egymást, egy fiatal asszony bolyongott a fák árnyékában, kezében az alig pár hónapos csecsemőjével. Szegénység és kilátástalanság gyötörte, hiszen nem volt mit adni sem magának, sem a gyermekének; éhség marcangolta a testét, a remény pedig egyre halványabbá vált.
Egy estefelé, mikor már a madarak is némán bújtak a lombok közé, előlépett elé egy idegen: hosszú, aranyosan csillogó köpeny borította vállát, és léptei nyomán a mohával benőtt ösvény is mintha megcsillant volna. Arcán rideg nyugalom ült, hangja hívogató, mégis ismeretlen félelemmel töltötte el a levegőt. „Mit érne neked egy marék arany ebben a sivár világban?” – kérdezte tárgyilagosan. Az asszony tekintete megtelt vággyal és kétségbeeséssel egyszerre, és mikor az idegen kinyújtotta karját a flitteres ládával, ő rá mért keze remegve választott: átadta neki a gyermekét.
Amint a csecsemő koppanásától mentes, üres ölelés megszűnt, a hegy fölött megjelentek az árnyak: felhők gyűltek a csúcs köré, és mennydörgés rántotta össze az eget. A Zengő mintha tiltakozott volna az emberi kapzsiság eme mértéktelen áldozata ellen: dörgött, zúgott és szélvihart küldött a völgybe. A nő bűntudattól és bánattól összetörten szorította kezébe az aranyat, de a csillogó ércek semmilyen melegséget nem hoztak vissza.
De ahogy haladt előre, úgy vált egyre inkább kétségessé a keresés. A fák összezárultak mögötte, az ösvények elmosódtak, és a sziklák között nem volt semmiféle ajtó, kapu, átjáró – mintha a világ maga is tagadná, hogy ilyen alku valaha megtörténhetett. A Zengő rejtve maradt, titokként őrizve az eseményeket.
Az asszony órákig kutatott: néha térdre rogyva, néha az avart kaparva, néha a szélhez beszélve. De a bejárat, amelyen keresztül az idegen érkezett, már nem volt sehol. Mintha soha nem is létezett volna. És vele együtt a gyermek is eltűnt – nemcsak a világból, hanem a megértés hatóköréből is.
Ez a mozzanat tovább mélyíti a történet tragikumát: a visszafordíthatatlanság érzését, és azt, hogy vannak döntések, melyek után már nem létezik út vissza. A Zengő ebben a részben nemcsak mitikus tér, hanem valóság és képzelet határán álló, zárkózott kapu, amely nem engedi vissza, amit egyszer elnyelt.
Azóta is úgy mesélik, hogy viharos napokon a hegy mélyéről távoli, szívszorító sírás hallatszik: egy régi kor ártatlanságának fájdalma, amelyet senki sem törölhet ki. A helyiek szerint a Zengő nemcsak a szél és a sziklák zenéjét őrzi, hanem az emberi lélek legsötétebb titkait is, és aki elég figyelmes, hallhatja a csecsemő halk jajveszékelését a szélben. E történet tanúsága, hogy néha a legnagyobb érték mellett is kísértet jár, ha az ember megtöri a természet és a szeretet közötti szövetséget.